Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy visszatenyésztett fajta: a Pesti gólyás

2010.01.09

( Bár nem tagunk írta, azért úgy gondolom itt a helye. )

 

 

Egy visszatenyésztett fajta: a Pesti gólyás

 

Az MGKSZ Standard Bizottságához 2005. októberében jutott el írásos formában az a kérelem, melyben a Pesti gólyás keringő galambfajtának elismertetését kezdeményezi Herczeg József és Montvai Csaba. Olyan egyedek birtokában tették ezt, amelyek évtizedekig csak kis létszámban éltek és repültek, de létezésükről 1868-tól tudott a nemzetközi szakirodalom. Erre az időre galambjaink már minden kétséget kizáróan elkülönítettként voltak ismertek a bécsi és a prágai középhosszúcsőrű gólyásoktól. Anélkül, hogy nagynevű szakíróinkat hívnánk segítségül e galambok eredetét igazolandó, álljon itt Bárány István összeállítása, melyet a Budapest galambfajtái címet viselő könyvben olyan gondosan összegyűjtve tett közkincsé. Hazánk ősi már-már kihalt, de az utóbbi években újra feltűnt galambfajtájáról beszélhetünk, erről az apró termetű, gólyásrajzolatú, kistestű elegáns galambról. Származása, kitenyésztésének ideje, kitenyésztőinek neve ismeretlen. Tenyésztése Pest városához köthető. Az első írásos emlék Gustav Prütz ( 1866? ) Illestriertes Mustertaubenbuck (Hamburg) című műve, melyben színes rajzzal illusztrálva szerepel a pesti gólyás. "A pesti galamb valamivel kisebb, kecsesebb és világosabb mint a prágai. A két fajta között kevés eltérés van, elsősorban a szín tekintetében. Mindkettő tarka, de a pesti galamb kevésbé, majdnem fehér. Főként a fejen, ritkábban a nyakon és a mellen fordul elő színes toll, mely legtöbbször kék, fekete, vörös és sárga színekben is előfordul. A galamb alapszíne fehér, a színes tollak kifakulnak. ..."   A kőmetszeten ábrázolt galambok a kor híres galambtenyésztőjének, Gasparetz Gézának a galambjai, aki a GALLUS című újság ( az első magyar nyelvű kisállattenyésztési szaklap ) 1886-ban megjelent egyik számában írt ismertetést a fajtáról. A kiváló szakíró, Balassa György 1901-ben Az okszerű galambtenyésztés című könyvében ismerteti budapesti gólyás keringő néven, de a szövegben pesti gólyást ír. " Fő színezete ennek a kecses, remek állású galambnak hófehér. Egyes példányokon azonban találunk színes tollakat is, főként a fej és a nyakszirten. Az első osztályú galamboknál a szárnytoll zászlócskája alsó része a tok felé szintén fehér, csupán csak a helye felső része, legkivált a helye teljesen színes, úgy, hogy a szárnyhegye össze csukott helyzetben teljesen színezettnek látszik, s innen nyerte a galamb a gólyás elnevezését is. A fark tollak szintén csak a végén színezettek... legnagyobb részt kék jelzéssel fordul elő, de vannak fekete, vörös és sárga jelzésűek is... vannak elvétve tollas lábuak is ..... s meglehetősen jó repülők" A Szárnyasaink című szaklap 1906.évi 242. lapján megjelent írás szerint Pöltl Ferenc szavai: ".....Már a 7. esztendeje fáradozom a budapesti gólyás újraélesztésén, vagyis hogy oly röpképességgel bírjon, ahogy az öreg galambászok kívánják...." Elemezve az ábrázolást, megállapítható, hogy előfordultak tollaslábúak is, az ujjak azonban nem tollal borítottak. Ugyancsak látható a kőmetszeten, hogy a gólyázott és fehér kormány ( farok ) tollakkal is előfordult a pesti gólyás. A galamb nevét 1910-ben budapesti gólyásnak írták. Az akkori szakírók szerint - nagy valószínűséggel - e galamb ősei keletről származnak, fő előfordulásuk az Osztrák-Magyar Monarchia három városához, Bécshez, Budapesthez és Prágához köthető. Már az 1800-as évek elején tenyésztettek gólyásokat, amelyek akkor még a különböző helyi elnevezések ellenére azonosak voltak. A később keresztezéssel történőKép átalakítása a kétféle tenyésztési célkitűzésnek megfelelően ( az irodalmi adatok bizonysága szerint ) már a XIX. század végén megindult. A Pesten meghonosodott galamb kis termetű, zömök, szabályos gólyás rajzolatú, szegletes fejű, kicsi gyöngyszemű galamb volt, amely szépen repült. Az akkori népszerű neve: "strucli", "strukli", "sturek", "strocht" ... volt. Winkler János: Galambtenyésztés (1925) című könyvében leírást, standardot közöl a budapesti gólyásról. "....Az evező és faroktollak kivételével hófehér, de léteznek fehérfarkú egyedek is, melyek egyébként egyenértékűek az elöbbiekkel. A gólyás rajznak igen finomnak kell lennie....." Ez a fajtaleírástevezet többé-kevésbé ráilleszthető a napjainkig fennmaradt kis létszámú, megmentendő állományra. Miért is kedvelték ezt a Pesti gólyás galambot és az idő előrehaladtával miért merült feledésbe? Ezek a galambok a kezdetben Pest és Buda környékén, majd a későbbiek során az egész ország területén elterjedtek. Dr. Péterfi István A házigalamb és tenyésztése című könyvében így ír e fajtáról: "Ezek a galambok nálunk is el voltak terjedve Sturek, Sturkli, Starkli, Kicsi fehér posta, Pesti gólyás, vagy Tollaslábúak néven. Kolozsváron még ma is előfordulnak Stork vagy Budapesti gólyás néven jelenleg is röptetik őket." A repülésükről pedig így ír: "gyors röpmadarak, 2-3 órát szorosan összetartva röpülnek olyann magasságban, hogy cserebogár nagyságúnak látszanak." A Geflügel Börse (Európa legtekintélyesebb, ma is létező szaklapja) 1931. január 16-i híradást közöl róla A Budapesti címmel A. Maspfuhl (Gleiwitz) tollából. "...ahol feltűnik minden keringő-barát szívét megörvendezteti. Velem is így történt több mint 30 évvel ezelőtt... 1915-től 1922-ig legjobb Budapestijeimet a Bécsi magasröptűekkel együtt röptettem... elérték az 1 órás repülési teljesítményt...." Bangó Ferenc a Kisállattenyésztők Lapja 1933. évi október 25-i számában így ír a Galambtenyésztés hanyatlása Budapesten és környékén című cikkében: "Beszélgessünk valamit Budapest leghíresebb galambjairól is: a gólyásokról. A gólyás standardja dióhéjban majdcsak ugyanaz, mint a Budai kéké.... Tenyésztésükhöz tudás és nagy szakértelem kell. Szívvel, lélekkel kell belemerülni, elmélyedni tenyésztésükbe, ha csak valami eredményt is szeretnénk felmutatni. Olcsón Kép és könnyen tehát itt nem lehet aratni babérokat. Éppen ezért sorsuk ugyan az lesz, mint a Budai kéké. Talán nem érdektelen, ha elmesélem a Budapesti gólyások múltját-jelenét, s egyúttal megjósolom szomorú jövőjüket is. Ötven-hatvan évvel ezelőtt Budapesten és környékénalig lehetett más röpfalkát látni, mint a Budapesti gólyásokat. Száz és száz gólyás falka csillogott a kora reggeli nap sugarában. A galambok kitenyésztése szempontjából azonban olyan szépek, sőt gyönyörűek voltak, hogy hírük csakhamar eljutott mesze az országhatárokon túl. A külföldi tenyésztők mind jobban érdeklődtek e művészi tökélyre kitenyésztett jószágok iránt, és egyre nagyobb és nagyobb vételárakat kínáltak értük. A galamb tehát értékes lett. A hozzáértő tenyésztők azonban az évek múlásával elhaláloztak. Megfelelő utánpótlás alig volt, és ezek is két részre, illetve pártra szakadtak. Az egyik a nagyobbik részük nem tudott megbírkózni a sok követelményt kívánó, úgynevezett "nehéz" standarddal, és ezek mind több és több engedményt tettek a standard rovására. De galambjaikat továbbra is rendszeresen röptették, és így jött létre a küllem szempontjából még mindig nagyon szép Pesti röpgólyás. A kisebbik részük pedig, akik nagyon helyesen ragaszkodtak az előírt "így nehéz" standardhoz, amikor látták hogy az öregebb tenyésztők elhalálozása folytán mind kevesebben és kevesebben foglalkoztak már e kényes galambok kitenyésztésével, és ezekért a jószágokért a külföld egyre magasabb vételárat kínál, nem merték röptetni jobb egyedeiket. Attól való félelmükben, hogy a darabonkénti 100-200 békebeli koronát érő galambjuk elrepül, volierekbe zárták értékessé vált madaraikat. Mentségükre kétséggel elismerem, hogy a gyönyörűen kitenyésztett fajta egyedei minél értékesebbek voltak az idők folyamán, a galambászárak annál inkább, hogy elorozhassák az értékessé vált jószágokat." Ezek a galambok lassacskán elfogytak.A budapest magasröptű keringő szállásában a gólyások többszörösét tudta, de létrehozásához kellett a budapesti gólyás. A budapesti rövidcsőrű díszgólyás változatának az egri kék, és a már nem létező (?) matyó keringő őseiben is megtalálható. Szikora András ( Galambjaink, 1990. december ), szót emel a fajtáért, taglalva annak történetét. A 2000-es évhez közeledve ez a galamb már csaknem teljesen eltűnt. Egy-egy kisebb populáció megmenekült belőlük a Bükk alján, a Matyó föld környékén. Jobbára idősebb galambászoknál, akik nem akartak tőlük megválni. Már nem volt belőlük röpfalka, csak 10-15 fős kis csapatok. A gazdáik a szépségükért, a szállásukért tartották galambjaikat, melyek csak a ház körül parádéztak. Az idők során bizonyosan volt némi változás, amit nemesítésnek talán nem tudunk nevezni. Most ébredtünk rá, hogy van még itt egy ősi magyar galambfajta, ami talán jobb sorsot érdemel. Herczeg József és Montvai Csaba összegyűjtötték a környékükön föllelhető pesti gólyásokat, velük dolgoznak, tenyésztik, mentik. Ezek a galambok élnek napjainkban országhatárainkon túl is. Nemrégiben "Az én wienerki galambjaim" címmel olvashattunk róluk a Geflügel Börse hasábjain. A Kisállataink 1998. júniusi számában szintén Werner Dingeldein szerző tollából Levél az "ősi" budapesti magasröptű fehér gólyások létezéséről címmel jelent meg írás. Az ő állítása szerint galambjait magarországi és lengyelországi utazásai során szerezte be. A tengerentúlról Levi M. Wendell A galamb enciklopédiája című impozáns kötetében ad rövid fajtaleírást a következő kommentár kíséretében: " A fajta igen ritka az Egyesült Államokban, leginkább Chicago és New York városokban és azok környékén fordul elő." Az első kép egy amerikai tulajdonú galamb, a második képen Bacsó József kolozsvári tenyésztő galambja látható. 

( Ezután közölték a hivatalos leírást, melyet Ön megtalál a Fajtaleírás menüpontban.)

 

 

közzétevő: az MGKSZ Standard Bizottsága,

megjelent: 2009. november