Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bíbic történelem

2010.01.09

 

 

 Bíbic történelem

 

 
A budapesti bíbic keringő minden bizonnyal a legrégebben kihaló félben levő magyar kitenyésztésű galambfajta, amely ma is él és virul, csak jobban oda kell rá figyelni. Már kb. 110 éve kevesen tenyésztik, még kevesebben állítanak ki belőle, írni pedig?... Szinte egyáltalán nem írnak róla. Jellemző példa erre, hogy a Galamb és kisállat magazinban és elődeiben az utóbbi 30-40 évben háromszor volt címlapon ( ami örvendetes ), azonkívül leközölték a fajtaleírást és egy cikk jelent meg Bosnyák Imre tollából Kis Sándor ecsegfalvi tenyésztőről, aki ma is a génbank szerepét tölti be a hazai bíbic tenyésztésben szép és egységes 250 db-os állományával. Meg kell említeni a kisvárdai Barkóczi Gábort és a bp-i Varga lászlót, akik az utóbbi években legtöbbször egyedüliként mutatták be bíbiceiket az országos kiállításokon. A bíbic tenyésztők tehát nemcsak az írásban, hanem a kiállítási hajlandóságukban is eléggé visszafogottak, sokan második, harmadik fajtaként tartják, esetleg néhány darabot szálló falkájuk színesítéséhez, vagy csak dajkaként rövidcsőrű fajták felneveléséhez. Az országban sok helyen foglalkoznak vele egymástól elszigetelten és egymás számára ismeretlenül. Ez persze nem minden szempontból hátrány, megismerni egymást ma, az atomkorszakban nem okozhat gondot ( telefon, internet ), az pedig hogy egymástól elkülönült vérvonalú, nem közeli rokonságban álló tenyészetek vannak egy fajtán belül, egyenesen előny egymás állományának vérfrissítése szempontjából. Arról nem is beszélve, hogy hány fajtaklub mit nem adna, ha az egész országban mindenfelé lennének tagjai. Ennyire azért előre ne szaladjunk, a fajtaklub megalakítására tett kísérletek eddig kudarcot vallottak. Erre természetesen senkit sem lehet kényszeríteni, de esetleg egy kötetlen asztaltársaságot létre lehet hozni addig is, ahogy ezt a bácskai keringőt tenyésztőkteszik már évek óta. A végső cél a bíbicnél természetesen a fajtaklub megalakítása kell, hogy legyen, főleg olyan tervekkel, mint a kovácsolt, a sárga és a vörös szín elfogadtatása, amelyek már néhány tenyésztő elképzeléseiben megfordultak. Tény, hogy régen (a XIX. században) létezett a fajta sárga és vörös színváltozata, amely később sajnos eltűnt, a kovácsolttal egyszerűbb a helyzet, mert az könnyen létrejöhet fekete és kék párosításából és mivel az dominánsan (elnyomón) öröklődik a ma is meglévő és elfogadott kék színnel szemben, ha van egy kovácsolt egyedünk elég gyorsan elszaporíthatjuk kékekkel végzett párosításokkal. Ha a kovácsoltunk homozigóta, tehát mindkét szülőjétől a domináns kovácsolt géneket örökölte, akkor kékkel párosítva az F1-es nemzedék minden tagjakovácsolt lesz, ha kovácsoltunk heterozigóta, tehát egyik szülőjétől a kovácsolt, másiktól a kék színt örökölte, kékkel párba rakva 50%-ban kék, 50%-ban kovácsolt lesz az első nemzedék. Azt ne feledjük, hogy a kovácsolt dominanciája később visszaüthet a kékkel szemben, amelynél így is gyakran előfordulnak színhibák, fekete tollak a szárnypajzsban, harmadik szárnyszalag kezdemény stb. Mindenesetre ha lesz elfogadott kovácsolt bíbicünk annak - csakúhgy mint a kék bíbicünknek - kékesszürke szemírisszel kellene rendelkeznie, hogy felhasználható legyen a későbbiekben a kékek vérfrissítésére. A sárgával és vörössel kapcsolatban komolyabb tenyésztési problémák léphetnek fel, mivel ezek recesszív (elnyomott) öröklésmenetűek mind a kék mind a feketével szemben. Ezzel kapcsolatban több tenyésztő próbálkozik más fajtájú vörös és sárga galambok bekeresztezésével. Ilyenek az úgynevezett "zabcsőrű" bécsi (1. kép), stettini, breslaui keringők és Kép a prágai rövidcsőrű bíbic rajzváltozatai, amelyek főleg a fejszerkezet eltéréseiből fakadóan (pl. bécsinél az ún. "zabcsőr", a többinél a rövid csőr, széles magas homlok ) nagyon eltérnek a bp-i bíbictől. Ez nem a legjobb megoldás, mivel a régi kitenyésztésű fajták, így a mi bíbicünk is jól rögzített, biztos és erős vérvonalú, amit mintegy felhígítunk és az így kapott példányok nem örökítik eléggé biztosan a fajtajelleget. A másik megoldás, hogy megpróbálkozunk az ó-osztrák keringő  (altösterreicher tümmler) vörös (2.kép) és sárga (3.kép) példányainak a mi fekete bíbiceinkkel történő keresztezésével, mivel egykor mindkét fajta bölcsője az Osztrák-Magyar Monarchiában ringott, a képeket nézve nincsenek túl távoli rokonságban egymással. Kép Az így nyert egyedeket rokontenyésztéssel rögzíthetjük és tökéletesíthetjük a későbbiekben megoldva ezzel a két régi-új színváltozattal feketéink vérfrissítését is. Ezért ha létrejönnek a sárga és a vörös tollruhában pompázó bp-i bíbicek, az lenne a szerencsés, ha szivárványhártyájuk színe -csakúgy mint a feketéknek- sötét (feketés barna) lenne . Azért itt még nem tartunk, ígéretes kovácsoltakat már lehet látni itt-ott, de ezek elfogadtatásához is az kell, hogy az MGKSZ három egymást követő országos kiállításán 6-6 egyedet be kell mutatni az évben kelt fiatalokból, majd a következő évben minimálisan 20 db-ot kell kiállítani a nevezési díj 50%-os megfizetése mellett, mivel nem új fajtáról, hanem új színváltozatról van szó. Ami a mai bíbic tenyésztők kiállítási kedvét nézve ha nem is lehetetlen, de mindenesetre nehéznek tűnő feladat. Először ápoljuk és állítsuk ki minél nagyobb számban a standardban elfogadott színű fekete és kék bíbiceinket legalább olyan számban mint a 2008-ban Dabason, ahol hosszú idők óta először jött össze 18 egyed. Ez remélhetőleg a fajta történetének egy szebb korszakát vetíti előre.Kép  Az eddigi története eléggé forráshiányos, Peschky Ferenc 1911-es írásában közli, hogy a kék bíbic (pesti simli) volt a budapestiek kedvenc galambja az 1860-70-es években, ezért feltételezhető, hogy már évtizedekkel azelőtt is röptették Pesten. Érdekesség, hogy Bécsnek és Pestnek is megvolt a maga gólyás, kék, deres keringője (lehetséges, hogy a bíbic rajzváltozat is) 1790-1800 körül, az hogy melyiknek előbb, azt biztosan állítani nagyon nehéz, mert minél messzebbre nézünk vissza egy régi fajta múltjában, annál homályosabban látjuk az eredetét. A fehér hasú rajzváltozat galambon már valószínűleg több ezer éves, mióta a házi galamb kereszteződött a nagy hegyek tövénél a szirti galamb alfajával a himalája galambbal (Columba leuconata) amit nagyszerűen részletez Pál Mariann fordítása a Galamb és kisállat magazin 2008 júniusi számában. Azt pedig, hogy ez a rajzváltozat a török időkben eljutott-e hozzánk, amikor az ország jelentős része sajnos közigazgatásilag, kereskedelmileg stb. ugyanahhoz a birodalomhoz tartozott, mint Perzsia, amely már szomszédos Pakisztánnal a himalája galamb eredeti élőhelyével, vagy Magyarországot átugorva, esetleg a földet, de legalább is Európát megkerülve Bécsben tűnt fel először, az már a tudósok feladata eldönteni. Teremi Gábor szerint (A galamb 1956) „a keringő fajták igen lassan vándoroltak be Perzsiából a szomszédos államokba, míg végül elérték a Kaszpi tavat, és a Fekete tengert. Innen a nagyobb folyók, a Volga és a Duna mentén, a folyami hajósok révén jutottak el Magyarországra, egészen Bécsig. Ugyanakkor azt is leírja, hogy az angolok és a hollandok az általuk gyarmatosított ázsiai országokból szintén honosítottak meg keringő fajtákat, amelyek tengeri úton kerültek Európába. Bangó Ferenc 1933-ban a Kisállattenyésztők lapjában megjelent írásában ízig-vérig magyar eredetű galamboknak nevezik a fekete bíbicet és a pesti simlit (kék bíbic) és utal a standard nehézségeire. Amelyek az elmúlt majd 90 évben sem könnyebbedtek, sőt ma már talán kevésbé áll rendelkezésünkre annyi kiváló állomány és szép galamb mint akkor.
Lássuk a ma előforduló hibákat a fajtaleírás elvárásaival.
A csőr közepes hosszúságú, a karmokkal megegyező sötét kékesfekete szaru színű, erős tőből induló, kissé lefelé irányuló, kicsi, fehéren porozott, sima orrdudorral. Itt van talán a legkevesebb hiba, legalábbis nem találkozni világos szarujú csőrrel, melynek rövidülése –rövidcsőrűek bekeresztezésével- azonnal jelentkező fiókanevelési ösztön csökkenéssel járna, ma inkább a parlagi galambéra emlékeztető csőrforma fordul elő.
A homlok meredek, magas, ezzel sincs probléma, nem úgy mint a tompított éllel hozzá csatlakozó fejtetővel, aminek csaknem laposnak kellene lennie, de gyakran inkább homorú, mint domború, rontva ezzel a fej gömbölyded összképét.
A szem okozhatja a legtöbb fejtörést a tenyésztőknek, mert mindkét színváltozatnál mások az elvárások, a feketék írisze barnás fekete, a kékeké kékesszürke, ez az előírás. A feketék közelebb állnak a megfelelő árnyalathoz sötét szemeikkel, a kékeknél is inkább sötétek a szivárványhártyák a kívánatos kékesszürke (patkányszem) helyett. Előfordulnak bíbicrajzú galambokon fajtaidegen szemszínek pl. kukoricaszem, amely mivel dominánsan öröklődik, mindkét elfogadott szemszínnel szemben selejtezendő.
A test erőteljes felépítésű, közepes nagyságú, a viszonylag rövid lábak következtében zömök felépítésű, majdnem vízszintes tartású, a hátvállban széles fokozatosan keskenyedik, a középhosszú farok lefelé enyhén lejt. A szárnybúbok takaratlanok, hiba a laza szárnytartás és az evezők, a testhez szorosan simuló szárnyak hegye majdnem eléri a 12 db keskenyre zárt kormánytoll végét. A csüd és a lábujjak tollatlanok, élénkvörösek, a karmok a csőrhöz hasonlóan sötét szaru színűek.
Elég sok kifogás emelhető a szembőrrel kapcsolatban, amely a szürkés árnyalat helyett gyakran világos, sárgás. A tollazat színében és rajzában is van elég javítani való, a begyközéptől indulva a hasnak, hasoldalaknak, comboknak és a lábszáraknak fehérnek kellene lenniük élesen elhatárolódva a test többi színes részétől, ez ma ebben a formában gyakorlatilag nem létezik.
Előforduló rajzhibák:a has fehér tollmezője nem a begyközéptől, hanem a torok alól indul, gyakran fehér a hát ill. a farkcsík és a faroktámasztó tollak, mindezek előfordulnak a kékeknél deres beütéssel is, ami szintén nem kívánatos, de korántsem olyan súlyos mint fehérben, hisz a kékeket régen nevezték simlinek (deres) is.
A jelenlegi elnevezésekkel kapcsolatban az országban sokfelé, így Törökszentmiklós és Szolnok környékén is a kékeket nevezik bíbicnek, a feketéket fecskének, de a néhány kilométerre fekvő Cegléden már ne keressük ilyen néven, mert ott az összes egyszínű keringő galambot fecskének hívják (pl. egyszínű szolnoki keringő), a bíbicet viszont hasúnak nevezik. A budapesti bíbic keringő a tűnőszállásra nem kötelezett fajták II. csoport „B” osztályába tartozik, röpkövetelménye 1 óra 30 perc hosszidő. Versenyen nem röptetik pedig tud nem is akárhogy! Szerintem a világ leggyorsabb galambja az egri kék keringő, ez számomra olyan nyilvánvaló, mint hogy a magyar a legnehezebb nyelv-, és a magyar nők a legszebbek a világon. Az egrik olyanok a levegőben, mint a puskaporral etetett tűzgolyók, villámgyorsan cikáznak 8-asokat írva a levegőben, ha egri keringő keveredik idegen falkába, feleannyi szárnycsapással éri el annak sebességét, ha idegen galamb vagy falka keveredik egri falkával, nem tudja felvenni annak ritmusát és sebességét és egy-két kör után kiválik belőle. Nem úgy a bíbicek, amik ugyanazt az eszeveszett tempót képesek produkálni a levegőben, mint az egrik, igaz csak fiatal korban. Tenyészidőszakban már nem lehet olyan könnyen szállásra bírni őket, úgy ragaszkodnak fészkükhöz, nem hiába tartják őket sokan dajkaként rövidcsőrű galambjaik felneveléséhez. Ez a kedves, a nagy szemei miatt már-már gyermeki bájjal rendelkező, fehér ingéhez frakkot viselő galambfajtánk várja, hogy minél többen felkaroljuk, és magas színvonalon tenyésszük és ha sikerül, alakítsuk meg fajtaklubját, hogy sikeresen őrködhessünk további sorsa felett.
Aki ehhez kedvet érez, jelentkezzen az MGKSZ internetes fórumán további információért.
 

szerző: Csernei István, megjelent: 2009. július